CuChi

Reggel nyolcra jöttek értünk a szállásra, hogy elvigyenek a buszhoz, amivel eljutunk Cu-Chi-be. Cu-Chi-be pedig azért megy az ember, hogy megnézze milyen alagutakban bujkáltak a Viet Congok. Meg is érkezett a srác idõben. Kisétáltunk a sikátorból. Ott állt a sarkon a motorja. És akkor most mondanám a szöveges feladatot: ha egy motorra felfér 4 viet lány, vagy egy apuka egy anyuka és egy gyerek, illetve 3 viet srác, akkor hány európai turista fér fel egy viet sofõr mögé?

Én tudtam a megoldást, de persze nem hitt nekem a srác, és ezt én tudtam elõre, úgyhogy 2-3 másodperc erejéig felültem harmadiknak, csak, hogy mindnyájan lássuk, hogy nem férünk el hárman. Aztán gyorsan le is szálltam, mert persze az elöttem ülõ sofõr látni ebbõl semmit nem látott, és nem akartam, hogy mégis elinduljon. Abban maradtunk, hogy akkor majd visszajön értem. Pár perc múlva vissza is ért, hogy aztan 37 másodpercet fuvarozzon a kb. egy saroknyira lévõ utazási irodához. Gyalog gyorsabb lett volna, de végülis mindegy.

Felszálltunk a buszra, ami a Hanoiban már megismert pótüléses típus. Talán valami Hyundai. Persze megint fullra ki volt optimalizálva - nem pazarolnunk pótülést sem. A légkondi az állítólag pont ma döglött be, de 4 hét utazás után ennél sokkal nagyobb valószínûséggel bíró véletleneket sem hisz már el az ember. Meg hát úgyis mindegy. A vezetõnk - egy 60 körüli férfi - egybõl elkezdett mesélni, ahogy elindult a busz. Kicsit arról, hogy merre fogunk menni, aztán arról, hogy mit fogunk látni. Elég hamar kiderült, hogy melyik oldalon állt a háborúban. A kommunistákról mindig többesszám harmadik személyben beszélt. Egyáltalán, már az árulkodó volt, hogy kommunistákként hivatkozott az északi hadseregre. Nyolc évig harcolt a déli oldalon.

Útközben azért - biztos, ami biztos - megálltunk egy emléktérgyakat készítõ üzemnél körülnézni. Állítólag a háború áldozatait foglalkoztatták, de ez a gyárlátogatás alatt nem igazán látszott. Tapasztalt utitársaink lehettek, mert nem vásárolt senki semmit. Viszont kaptunk fejenként egy reklám papírlegyezõt ajándékba. A légkondinak jobban örültem volna. A kis 'pihehnõ' után továbbindultunk. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy még mindig bõven a saigoni csúcsforgalomban kevertünk.

Saigonból kiérve az autópályán mér egész jól haladunk. Végülis nem is lett volna hosszú az út, ha kihagyjuk a for comission gyárlátogatást.

A Cu Chi alagút rendszer egy egészen profin kidolgozott turista látványosság. A belépõ megvétele után egy kis teremben frankó korabeli külföldre szánt - rettenet angol kiejtéssel narrált - propagandafilmet lehet nézni arról, hogy a falu lakói milyen eszközöket készítettek a gonosz betolakodo amerikai GI-ok legyilkolászására. Mindezt persze mosolyogva, ráérõsen. Pont úgy, ahogy nálunk végezték a mezõgazdasági munkákat a parasztok az ötvenes években. A híradóban. Ja, és persze az amerikai katona az mindig béna és hülye.

Volt egy bájos jelenet, ahol egy baszom nagy rizsföld közepére XY tapasztalt GI vadász - aki már sokukkal végzett - lerakott egy taposóaknát, aztán intett az embereinek, hogy akkor bújjanak el 7 méterrel odébb a bozótba. És mit tesz isten, hát még mielõtt a film kifogyott volna a felvevõbõl, nem arra téved egy ami õrjárat? Persze rá is gyalogolnak az egy darab aknára, aztán jól meghalnak mind. De az egésznek tényleg nem volt semmivel sem több háborús hangulata, mint annak, ahogy Kovács Lajos kiváló mezõgazdasági dolgozó hányta a bálát 1950-ben. A híradóban. Azért kíváncsi lettem volna, hogy egy nyugati szemével mi látszik ebbõl. Hogy látja-e a diktatúra manipulációjának diszkrét báját.

A film után a vezetõnk mutogatott egy kicsit a - TV-t leszámítva - korhûen berendezett teremben látható mûveleti térképen. A korhû berebdezés persze a pesti éjszakát ismerõknek nem nagy flash, pont olyan, mint bármelyik trendi értelmiségi kocsma. A lényeg a déli megvilágítású magyarázatból pedig az volt, hogy az egész - nyilván - úgy kezdõdött, hogy 1960 körül az északiak (a kommunisták) betámadták délt, és egybõl el is foglalták ezt a Saigon közeli terüketet, amit aztán tartottak is a háború végéig.

A tényleg nagyon szórakoztató ideológiai kiképzés után elindultunk alagutat nézni. Voltak kis - eredeti méretû - lejárók, meg gödrök, amikbe legnkább csak a lányok fértek be, voltak mindenféle eszes csapdák, amik elég csúnyán szétszúrkálták, aki belelépett, esetleg beleesett. Ilyeneket persze az elõzõnap megcsodált háborús múzeumban nem lehetett látni. Ott azt mutatták be, hogy mekkora szemétládák voltak az amik, itt meg azt, hogy mennyire ötletesek nép harcra kényszerített fiai. Ahogy a vezetõnk elmondta, a terület ugye lakott is volt, és elég valószínû, hogy a viet cong harcosok egy része nappal a földeken dolgozott, éjszaka pedig rosszalkodott. És akkor ez mondjuk gondolatban gyorsan hozzá lehet kapcsolni az elõzõ nap látott képeket és képaláírásokat arról, hogy amerikai katonák parasztokat ejtenek fogjul. Genfi egyezmény.

Az alagút rendszer makettjét még az ideológiagi kiképzõ teremben megnézhettük, 3 szintes, összesen 200 km hosszú hálózat. A szakasz, amibe le lehetett mászni összesen 100 m hosszú volt, ki volt betonozva, és ha jól értettem egy kicsit nagyobb belméretekkel is bírt, hogy a turisták is beférjenek. Én guggolva pont elfértem, ami jó dolog, csak egy kicsit macerás a haladás. Az elsõ kijárat kb. 20 méter után volt, a második meg 50 után, és csak odabent értettem meg, hogy miért magyarázta ezt el olyan gondosan a vezetõnk. A kb. 30 emberbõl összesen hrman mentünk végig. Elvileg volt egy helyi vezetõ, aki elõre ment, lámpa is volt nála, de õ az elsõ kijáratnál ki is ment a csoport puhányabbik felével. Lámpánk persze nekünk is volt. Mármint nekem, de néha kikapcsoltam, hogy autentikusabb legyen az élmémy. Gondolom a traktorgumiból készült szandálban kommandózó VC harcosoknak sem mindig volt. Meg aztán fölösleges is, az elötted szerencsétlenkedõ seggén kívül úgysem látsz mást.

Egész jól át lehetett érezni, hogy mekkora para lehetett harci helyzetben egy ilyen alagútban kúszni. Bár szerintem a vietnámiak félig-meddig guggolva viszonylag gyorsan tudtak közlekedni.

Levezetésképp a souvenir shop mellett jó drágáért ki lehetett próbálni néhány korabeli lõfegyvert, pl. M60-ast meg persze a jóöreg AK47-est, minden minden CS játékos kedvencét. Amíg az alagutak körül császkáltunk a lõtéri fegyverek ropogása kifejezetten segítette a beleélést. Közelrõl viszont kurva hangosak. De tényleg.

Mivel én nem akartam lövöldözni, ezért 10m-nél közelebb nem jutottam a fegyverekhez, de együegy lövés hangja már olyan távolságból is fizikai fájdalmat okozott az audio szenzoraimban. Akik lövöldöztek persze kaptak fülvédõt, de a harctéren - fõleg egy gerilla háborús dzsungel övezetben - feltehetõleg nem használ ilyet, aki sokáig akar élni. Bár lehet, hogy mindegy, mert két nap lövöldözés után úgyis mindenki tök süket lesz. Vagy halott.

Utolsó programként megnéztük még a földbe süllyesztett kunyhókat, ahol az elhagyott amerikai fegyverekbõl és fel nem robbant bombákból eszkábáltak maguknak harceszközöket a VC-k. Bombát úgy kell szétfûrészelni, hogy közben folyamatosan locsolod a fûrészlap alatt a fémet. Bérmilyen morbidan is hangzik, erre feltehetõleg trial-and-error módszerrel jöttek rá.

A 'kórház' is ilyen földbe süllyesztett kunyhó - valójában egy földre tett háztetõ alatti gödör - volt. Altatás persze semmi, mûtét egy zöld szúnyogháló alatt. Na az ilyesztõen néz ki. Aztán volt mégegy ilyen kunyhó, a konyha, amihez egészen trükkös füstelvezetõ rendszert dolgozott ki valamelyik fõkatonájuk. A füstöt a kunyhótól legalább száz méterre elvezeték egy földalatti kéménycsõben, aminek a végét gondosan lefedték avarral. Mire odaért a füst, le is hûlt, az avar meg szétszórta, ezért nem volt felszálló füstoszlop. És ha már konyha, akkor kipróbálhattuk, hogy min éltek a harcosok: cukor, só és tört mogyoró keverékébe mártogatott fõtt tápiókán. Tök logikusan hangzik, kész energia bomba, a tápiókának meg majdnem krumpli íze van, szóval egyszer kíváncsiságból meg lehet enni, de utolsó vacsorának elég nagy kicseszés.